És akkor itt a játékbeszámoló első része. Két ülés történéseit próbálom megörökíteni, és mivel több mint egy hónapja volt az utolsó játékülés, ezért könnyen előfordulhat, hogy néhány dolog kimarad, vagy nem pontosan úgy írom le, ahogy és amikor történt. A lényeg mindenesetre stimmel, szóval jó olvasást!
A hősök:
Alrik (a Határvidékről) - Human Fighter (Knight)
Norrick - Human Thief
Harbek - Dwarf Warpriest (Sun Domain)
Daren - Human Sentinel (Wolf Spirit), ő később csatlakozott a társasághoz
Alrik érkezett meg elsőként Mocsárkapuba, a kapuőrök a Hű Cimborához címzett fogadóhoz irányították miután szállás után érdeklődött. A nap során újabb két kalandozó érkezett, ők is kisvártatva a fogadó ivójában találták magukat egy tál gőzölgő pörkölt társaságában. Hamar összemelegedtek és úgy határoztak, együtt derítik fel Ranathvan romvárosát. A nap során visszatért a mocsárból egy korábbi kompánia két megmaradt tagja, egy Eladrin és egy Erdei Elf. Találkoztak még az ivóban egy díszes kelmékbe öltözött sárkányszülöttel, aki a mocsárból és a romvárosból megmentett varázstárgyakat vásárolta fel az Eladrintól és társától.
A hegyesfülűek és az újdonsült társaság is hivatalos volt estére Lord Maxwell tornyába vacsorára, ahol Mocsárkapu ura szíves vendéglátására számíthattak. Mocsárkapu ura valaha kalandozó volt és régi barátjával, Clavius Magiszterrel együtt ők ügyelnek arra, hogy ha a mocsárból kimerészkedne valami, eljusson a híre a fővárosba, és a kiszabadult förtelmet valamelyest feltartóztassák. Szokásukká tették, hogy a mocsárba igyekvő, vagy onnan visszatérő kalandorokat megvendégelik, információt adva és gyűjtve a mocsár és a romváros lényeiről. A csapat sok hasznos tanáccsal és az elfek beszámolójával gazdagabban indulhatott így másnap Ranathvan felé.
Mielőtt kiléptek volna a sáncon kívülre egy ősöreg anyóka lépett hozzájuk és kért tőlük egy szívességet, akit csak Tinna nénének becéztek Mocsárkapuban. A mocsárban fellehető egy igen ritka gombafajta, a Mocsárkehely. Igen szép gomba, ám igen könnyen összetéveszthető egy másik mocsárban honos fajjal, a Keserűpohárral. Mindenesetre a gombának valami olyan helyen kell lennie, ahol vért ontottak...
Az őrök sok szerencsét kívántak nekik, és visszahelyezték a kihegyezett cölöpöket a helyükre a Alrikék mögött. A csapat a kitaposott úton indult el, bár fejükben ott motoszkált az őrök figyelmeztetése, hogy néha fények mozognak éjjelente az ösvényen. Egész álló nap meneteltek minden különösebb történés nélkül. Ahogy kezdett rájuk esteledni azon tanakodtak, hogy hol verjenek tábort. A beszélgetésüket mozgó fénypontok látványa zárta rövidre, amelyek feléjük közeledtek az úton. Norrick villámgyorsan a mocsárba terelte társait, és a bokrok rejtekében figyelték ahogy elhalad előttük egy kisebb élőholt harci csapat. Vagy száz csontvázat és zombit számoltak meg, ahogy rozsdás fegyvereiket szorongatva, és valami ősi, elfeledett csatadalt kántálva elmasíroztak a rejtőzködő kalandozók előtt Mocsárkapu felé. Harbek már fellélegzett volna, amikor az utóvédből néhány csontharcos kiszúrta őket, és letérve az útról feléjük indultak. Gyorsan levágták a mozgó tetemeket, ám ekkor újabb katonák szakadtak le a rajból, ekkor már menekülőre fogták a dolgot hőseink.
A nagy rohanásban kissé eltévedtek a mocsárban, így inkább úgy határoztak, hogy keresnek egy szárazabb foltot a zsombékosban és világosban folytatják felfedező útjukat. Egy kis sziklás területen egy érdekes gombatelepre lettek figyelmesek, emlékeik szerint Tinna néne majdnem pont ilyen gombát keresett. Rá kellett döbbenniük, hogy a "majdnem" nem egyenlő az "ugyanolyannal". Ahogy Alrik hozzáért a gomba törzséhez, az megrázkódott és spórafelhővel terítette be az óvatlan kalandozókat. A harcos bivalyerős szervezete erősebbnek bizonyult, ám Norrickon és Harbeken furcsa gyengeség lett úrrá, elkapták a Sárvér nevű mocsári fertőzést. Némileg bosszúsan folytatták útjukat, átkozva mocsarat és szeszélyes élővilágát.
Egyre jobban sötétedett, így mind elkeseredettebben kerestek valami helyet éjszakára. Egy romos házra bukkantak, és néhány Stirge legyőzése után itt vertek tábort éjszakára. Mivel Norrick és Harbek állapota is egyre aggasztóbb lett, a csapat úgy határozott, hogy visszatérnek Mocsárkapuba a mocsáron keresztülgázolva az úttól délre. A romok között egy sarokban kuporgó csontváz egyik ujján egy mágikus gyűrűt is találtak, ez némileg azért felvidította a fáradt harcosokat.
Másnap reggel továbbindultak amerre a várost sejtették. Bokáig, néha térdig kellett gázolniuk a mocsár vendégmarasztaló, süppedős talajában, ezért örömmel kiáltottak fel amikor egy kisebb szigetet találtak a zsombékosban. Némi aljnövényzet, néhány terméskő és két furcsa, göcsörtös fa volt mindössze rajta. Ahogy közelebb értek, észrevettek egy csontvázat a termésköveknél, melynek bordái között ott díszelgett a keresett Mocsárkehely. Valami fényes dolgon is megcsillant a napfény még, de ahogy közelebb léptek, hogy megvizsgálják a két eddig fának hitt képződmény megelevenedett és az elöl lépdelő Alrikra rontott! Ezek a lények nem voltak mások mint indarémek (Vine Horror). Kőkemény harc vette kezdetét, és ha nincs Harbek gyógyító mágiája, bizony újabb három csontváz feküdt volna az eddigi mellett. Győzelmük jutalma néhány gyönyörű példány lett a Mocsárkehelyből és egy díszes, mágikus buzogány volt, melynek Harbek igencsak megörült.
A mindig óvatos Norrick kezdeményezésére a csapat úgy döntött, hogy megpihen a szigeten, hiszen igencsak megviselte őket az indarémekkel vívott küzdelem. Harbek állapota valamelyest stabilabb lett, viszont Norrick egyre sápadtabb volt már a Sárvér kórtól, és a homloka is égett a láztól. A törpe a pihenő alatt próbált a menet közben szedett néhány szerinte gyógyhatású növényből teát főzni, és igyekezetét siker koronázta. A tolvaj mohón megitta a forró folyadékot, és egy óra múlva már kicsit élénkebben csillogott amúgy mindig éber tekintete. Még távol voltak mindketten a gyógyulástól, de legalább nem romlott már tovább az egészségük.
A hosszúra nyúlt pihenőt apró lábak cuppogása és éhes tekintetek csillogása zavarta meg a környező bokrok közül. Alrik és társai épphogy kezükbe kapták fegyvereiket és négy, borotvaéles fogakkal és karmokkal felfegyverzett sárkánygyík rontott rájuk könnyű prédát remélve. A zsákmány becsülettel küzdött, ám mind odavesztek volna, ha Melora nem vezérli épp erre Darent, aki hűséges szellemfarkasával az oldalán ezt a gonosz mocsarat derítette fel. A druida nem habozott beavatkozni a csatába és Norrickot talán az utolsó pillanatban mentette meg a halál karmai közül gyógyító mágiájával. A kalandozók miután kifújták magukat nem felejtették el megköszönni titokzatos megmentőjüknek a segítséget, és mindkét fél úgy látta jobbnak, ha egyesítik erőiket és úgy próbálnak a dolgok végére járni.
Újabb fél napnyi menetelés után végül sikerült kijutniuk a mocsárból (Daren tévedhetetlen ösztöneinek hála), és pár mérföldre északra láthatták Mocsárkapu öreg bástyáját. Új erőre kapva tették meg a maradék egy órányi utat, és érkeztek meg estére oda, ahonnan előző reggel elindultak.
Folyt. köv...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése