2011. október 13., csütörtök

Kard és Mágia 02. - második ülés

Ezzel a második üléssel nagy meglepetésemre le is zárult a történet, sikerült rajta végigérni egy laza alig hat órás üléssel. De először a történet:
Hőseink a délután folyamán visszakapták immár ezüstözött élű fegyvereiket, majd elmentek lepihenni, hiszen megígérték az Elátkozott Bárdnak, hogy éjjel segítenek neki a közeli temetőben tanyát vert élőholtak kifüstölésében, akik a bestia áldozataiból lakmároznak. Le is szállt az éj, egy rejtélyes szellemkéz kopogtatott a csukott ablaktáblán, a főtéren pedig két hatalmas ordas várta őket. Ebben a társaságban értek a temetőkapuhoz, ahol rögtön zombik rontottak rájuk, köztük egy Juju zombival. Végül ha nehezen is, de győzedelmeskedtek az élőholtakon, és bár a két farkas elpusztult a csatában, a szellemkéz a végén meggyógyította őket, ezzel nagyjából minden energiáját elhasználva. Így léptek be az egyetlen kriptába, ahol egy leszakadó lépcső után újabb zombik, és egy ghoul várta őket. Ezek a lények már jóval kevesebb gondot okoztak a már jóval óvatosabb csapatnak, a ghoul tudásából csak egy félresikerült karmolásra futotta, mielőtt az íjász ezüsthegyű nyílvesszője megállapodott a szemgödrében. Az élőholtaknál furcsa fegyvereket találtak: ötvözetlen, mégis meglepően jó állapotban lévő vasfegyvereket. Ki tudja, hasznos lehet még...
Így hát fáradtan bár, de győzedelmesen tértek vissza a fogadóba, és hajtották álomra a fejüket. A másnapot semmittevéssel töltötték, várták az esti szertartást. Nap közben odajött hozzájuk a szőke lány, akivel először találkoztak és egy furcsa csomagot adott nekik, még furcsább szavak kíséretében: "Yvorl mágiáját megtöri a vas..." Egyelőre nem nagyon tudták mire vélni e mondatot, mint ahogy azt a zsák őrölt növényt sem, amit a lány a kezükbe nyomott, őrölt feketeüröm volt benne.
Este a szertartás során felvette alakját a fenevad, a falu kovácsa volt a vérfarkas, és a gyanú szerint kedvese is, a "szőke lány", mivel az Elátkozott Bárd egy dobótőrrel a csata elején megölte. A három kalandozónak nem lehetett ellenfél a bestia, aki halála után visszaváltozott emberi alakjába. A falusiak között kisebb vita alakult ki, hogy jár-e nekik tisztes temetés, végül Edj'frenk szavait megfontolva elégették és rendes végtisztességet adtak a holtaknak. Visszatérve a fogadóba a vérmester gyilkos árnyai vártak rájuk, de sikerrel legyőzték őket is, bár Edj'frenk majdnem otthagyta a fogát. Így a következő kérdéssel a fejükben tértek nyugovóra: de ki is a vérmester?
Erre a választ másnap reggel kapták meg. A falut tanácsa tőlük kért segítséget, hogy elpusztítsák az Elátkozott Bárdot, hiszen csak ő lehet az, hiszen farkasokkal cimborál! A kalandozók vonakodtak segíteni, közben betoppant a dalnok is, és végül szó szót követett, majd felfedte magát a vérmester, a falu mesterdalnokának fogadott lánya! Megidézett két szolgát az árnyakból, erőtérrel kizárta az Elátkozott Bárdot, így hőseink csak egymásra számíthattak. Hatalmas küzdelemben végül diadalmaskodtak, a vérmester halálával az árnyalakok is szertefoszlottak. Sajnos a félorkon már nem tudtak segíteni, mert a csata hevében a vérmester gyakorlatilag leharapta a fejét.
Megmaradt két hősünk megunva ezt a falut az Elátkozott Bárd oldalán elindult Bregon városa felé, ahol eredeti küldetésadójuk kapcsolattartója várta őket. Mivel már jó ideje késtek, ezért a kontakt elküldte eléjük egyik jó emberét, egy varázslót, hogy derítse ki, miért késnek a kalandozók? Az út felén találkoztak össze és folytatták együtt útjukat. 
A következő este az Elátkozott Bárd elárulta nekik valódi nevét. Ő volt Traxian, Yvorl által örök életre átkozva, hogy küzdjön népéért az élőholtakkal és az emberekkel szemben. Belefáradt már a létezésbe, és remélte, hogy ezek a férfiak méltó ellenfelek lesznek számára és talán elhozzák az áhított megnyugvást. Végül reménye beigazolódott, és egy utolsó, gúnyos mosolyt villantva az ég felé, kilehelte a lelkét. "Kibabráltam veled, Yvorl..."
Másnap reggel, mikor a csapat felébredt, az Elátkozott Bárd holtteste helyén egy borjú nagyságú farkas teteme feküdt. Ő volt Traxian, avagy az Elátkozott Bárd. Yvorl-hoz fohászkodott, hogy adjon neki erőt megvédeni népét, de ezzel az erővel átok is járt. Emberi alakban kellett járnia a földet, soha megnyugvást nem lelve az örök pihenésben mindaddig, amíg arra érdemesek ebben a kegyben nem részesítik.

1 megjegyzés:

  1. Abszolút sikerként könyvelném el a játékot! A csaták rövidek, pörgősek és izgalmasak voltak. És nem vették el az időt a szerepjátéktól, mint DnD4-ben.

    Habár a rendszer nem tökéletes, meghozta a kedvemet egy másik nem tökéletes rendszerhez, az AD&D-hez. :)

    VálaszTörlés